2. Hülye laptop

Sziasztok! Meghoztuk a 2. részt, ami még a rövid részekhez tartozik, de ígérjük, hogy nemsokára lesznek hosszabbak is!:)

*Hailey

A reptéren –ahová beszöktünk – épp hogy fel tudtunk szállni a repülőre. Egyébként furcsa, hogy senkinek nem tűnt fel, hogy nekünk tulajdonképpen nem kéne itt lennünk. Na, mindegy! Nem mintha baj lenne, csak azt gondoltam, hogy majd egy csomó biztonsági őrön át kell magunkat passzíroznunk, de hát nem. Bár elég vicces lett volna, mert azok vannak vagy hatszor akkorák, mint mi… és a filmekből tudva sokkolójuk is van, amivel pillanatok alatt elintéznek egy medvét is! Ijesztő! Szóval ott tartottam- vagy nem -, hogy már a gépen vagyunk és még nem szállt fel, csak az, az ajtó csukódott be vagy mi a szösz. Amint beljebb értünk eléggé meglepődtem.

- Kanapé? – kérdeztem értetlenül.

- Meglepődsz ezen? Annak a szőke nyominak az apja milliomos. – mondta Austin. – Különben is neked ez nem hiszem, hogy újdonság.

Csak gyilkosan néztem rá, mire ő gúnyosan elmosolyodott. Ő sosem értette meg, hogy attól még, hogy a szüleim gazdagok, pontosabban az apám, az még nem jelenti azt, hogy nekem minden luxus… na, jó lehet, hogy így van, de én nem magángéppel járkálok, amibe kanapé van! Bah, sose értenek meg! Utálom, amikor egy elkényeztetett ribancnak néznek! Néha – igazából elég gyakran – Bon nem is szól semmit Austinnak, ha sérteget ez miatt… de hát a szerelem! Undorító dolog!

- Én nem látok itt senkit. – jelentette ki Bony.

- Lehet, hogy zuhanyoznak. – vontam vállat.

- Zuhanyoznak? – vonta fel a szemöldökét Aus.

- Ha már kanapé van, akkor zuhanyzó is. – tártam szét a karom.

- De Hai, öten vannak. – világosított fel Bon.

- Öt zuhanyzó? – vetettem fel.

- Miért pont zuhanyzó? – kérdezte Austin, majd megjelent az arcán egy perverz mosoly. – Kivel akarsz egy zuhanyzóban lenni?

- Justinnal! – válaszoltam (kb. ilyen fejem lehetett: *-----*) , de elég furán néztek rám, így hozzá tettem. – Vagyis pf, senkivel!

- Na, jó szerintem hagyjuk a zuhanyzókat! – szólalt meg Bony kettőt pislogva.

Nem értem mi bajuk Justinnal! Bár szerintem Bonit már nem nagyon sokkolják le a „Szeretem Justint!” kitöréseim, mióta órákig magyaráztam neki arról, hogy egy nap én leszek Mrs. Bibeber… Már azt is elterveztem, hogy hol fogunk élni, milyen házunk, kutyánk lesz, az esküvőnket, sőt még a gyerekeinket is elképzeltem.  Na, mindegy! Nem nagyon jutottunk bármire is, csak álltunk ott némán a laptoppal, ami mellesleg a kezemben van már egy ideje. Az ácsorgásunknak az vetett véget, hogy megszólalt egy hang, amitől én személy szerint megijedtem.

- A gép megkezdi a felszállást, kérem, kapcsolják be biztonsági öveiket.

A hozzánk legközelebb lévő ülőhely a kanapé volt, aminek egyszerre futottunk neki és az utolsó pillanatban a gép elkezdett felszállni, így rádőltünk, mint egy darab fa, ami fájt, mert én kerültem alulra. Miután a gép felszállt újra felálltunk.

- Öhm, izé szerintem nem kéne itt lennünk. – szólaltam meg.

- Ha nem mondod, hülyén halok meg! – forgatta meg a szemét Bon.

- Ott egy ajtó! – mutatott a hátam mögé Austin.

Szinte egyszerre gondoltunk ugyanarra – na, jó nem hiszem, mert nekem megfordult a fejembe, hogy lehet, hogy Narniában kötünk ki. Szóval kinyitottuk az ajtót és az a látvány fogadott minket, hogy mind az öt srác egy nagyobb kanapén, mint amit nem olyan rég láttunk ülnek és focit néznek egy bazi nagy TV-n.

- Anyám ezeknek minden luxus? – nézett körbe tátott szájjal Bon.

- Én már azon sem lepődnék meg, ha a WC magától húzódna le. – ráztam meg a fejem.

- Fertőtleníti is magát. – szólalt meg a göndör… hát ok.

- Egyébként ti hogy kerültök ide? – kérdezte az egyik barna hajú, nevezzük Joenak.

- Mert valamelyikőtök otthagyta a laptopját. – válaszolt Bon, én meg felemeltem az említett tárgyat.

- Ó, hát itt vagy drágám! – pattant fel a fekete hajú, majd kikapta a kezemből a „drágáját” és magához ölelte.

- Ez egy ici-picit beteges. – mutatta Austin az ujjával azt az ici-picit.

- Amúgy mikor szállunk le? – kérdeztem.

- Két-három óra. – vont vállat a szőke.

- Na, ne! Én nem fogok ennyi időt eltölteni ezekkel! – háborodott fel Bon.

- Hát, vannak ejtőernyőink. – ajánlotta fel az a barna hajú, akit Joenak neveztem el.

Szerintem Bony ki is ugrott volna, de aztán kiderült, hogy az esetleges ejtőernyők el vannak szakadva, mert egy úgynevezett Zayn idézem „Egy szerencsétlen segg és nem lehet rábízni semmit!” Így mivel a kiugrás nem nagyon jött össze kénytelenek voltunk leülni és várni. Személy szerint nekem nem volt bajom azzal, hogy itt vagyunk, legalább nem kell dolgozni. Igaz, hogy a helyzet akkor sokkal jobb lenne, ha hallgathatnék közben Justint, mert miért ne? Telefon és fülhallgató mindig van nálam, de most nem vettem elő, mert nem akartam semmiről sem lemaradni. Pedig van itt egy pár sarok… lényegtelen! Egyébként lehet, hogy rossz a memóriám, vagy csak szimplán nem érdekelt, de nem jegyeztem a nevüket. Azt már az előbb megtudtam, hogy a fekete hajú az Zayn, de a többi! Ötletem sincs a megnevezésükről. Talán el kéne neveznem őket arról, hogy milyenek. Zayn lehetne a szerencsétlen, ha már „nem lehet rábízni semmit”, az a barna hajú, akit még nem neveztem el az lehetne a néma, mert alig szólal meg, a göndör a göndör, mert tényleg nagyon göndör a haja és most sokszor használtam a göndör szót és most megint… na, mindegy! Szóval ott tartottam, hogy elnevezem az embereket és mindenkit mondtam kivéve a szőkét – mert ugye a másik barna hajú a Joe -, aki a bunkó lesz, mert olyan undok fejet vág, mellesleg utálom a megjegyzéseit. Komolyan! Zoknit kéne tömni a szájába! Úgy látszik ő a rosszabb fajta a piszok gazdagok fajtájából. Én sosem akartam olyan lenni, egyáltalán nem tartom magam többnek, sőt sokszor irigylem Bont. Szívesen cserélnék vele, mert akkor kevésbé sokszor kéne elviselnem azt a sok kretént, akikkel apa jóba van. Mindig azt mondja, hogy majd olyan férjem lesz – mert nem én döntöm el á dehogy – akinek jó az anyagi helyzete, mert őt csak az érdekli, hogy a családunk egyre gazdagabb legyen, ami szerintem már beteges. Persze én mondtam neki, hogy akkor Justin jó választás, mert nekem is jó és neki is, de csak kiröhögött és azt mondta, hogy nőjek fel. Ezzel nem törte össze teljesen az álmaimat, mert anya ott van, és ő általában támogat a dolgaimban még akkor is, ha tudja, hogy reménytelen. Apa mindig is arra törekedett, hogy az egyetlen pici lánya tökéletes legyen, csak ez sosem jött neki össze. Néha megpróbálok megfelelni neki, mert úgy érzem, hogy kilógok a családból, ami igazából teljesen így van, mert szinte az egész családom „tökéletes”. Lehet, hogy az unokatesóim mindent úgy tesznek, ahogy a szüleik akarják, de én nem. Végül is kit érdekel, hogy ki, hogy akar látni? Gondolatmenetemből az zökkentett ki, hogy az ajtó, amin bejöttünk ide hirtelen kicsapódik. Mindenki odakapta a fejét, egy nő állt ott lesápadt arccal.

- Zuhan a gép. – jelentette ki.

Mindenki kifejezéstelen arccal meredt rá, nem fogtuk fel egyből, hogy mi történt. Nem tudom ki tért magához először, de az egyik pillanatban még lesokkolva ültem a másikba pedig valaki egy légmaszkot nyomott az arcomra. A nő, aki bejelentette a helyzetet nem tudom, hogy hová tűnt, de abban a pillanatban nem is volt annyira fontos. Egy örökké valóságnak tűnt ott ülni, aztán hirtelen begyorsult minden. Olyan volt, mintha – ez elég ovisan fog hangzani – egy óriás megfogta volna a repülőt és rázná. A maszk lerepült az arcomról én meg neki csapódtam a repülő oldalának, majd a földre estem. Senki nem tudott a lábán vagy a seggén maradni, képtelenség volt. A gép balra dőlt, így elgurultam a másik oldalra, ami megint csak azzal ért véget, hogy találkoztam a fallal. Az átkozott kanapék sem maradtak egy helyben, az egyik pont felém jött, szinte biztos volt, hogy agyontalál. Már csak pár centire volt tőlem, mikor valaki megállította. Nem tudtam megnézni, hogy ki volt, mert a repülő most a másik oldala felé dőlt, így a kanapé pillanatok alatt eltűnt az arcom elől és én is mentem vele. Megpróbáltam felállni, bár nem volt értelme, mert amint lábra álltam a gép megint a másik irányba dőlt így elestem, majd az eredeti helyemen maradtam, mert a gép hamar meggondolta magát, de most annyira bedőlt, hogy a padló szinte ugyanolyan szintbe volt, mint eddig a fal. Megpróbáltam megkapaszkodni valamiben, de nem tudtam, nekiestem az egyik ablaknak, ami szerencsére nem tört ki. Alig értem „földet” és már egy fotel a semmiből ráesett a kezemre. Egy hangot sem tudtam kiadni a fájdalomtól, azt hittem leszakad a karom. Próbáltam kiszabadítani magam a fotel alól, de a saját erőm kevés volt hozzá. Nagyon fájt és rázkódtam össze vissza, ami nem volt kellemes, mert nem elég, hogy a fotel rajta nehezedik a karomon, még mozgott is. A gép hirtelen újra egyenesen állt – így legurult a kezemből a fotel – de nem sokáig, mert megint dülöngélni kezdett. Fogalmam sem volt, hogy mi történt, mert egyszer csak elsötétült minden.